Jób könyve

Ezért remeg az én Szívem, és csaknem kiszökik helyébõl.

Halljátok meg figyelmetesen az õ Hangjának dörgését, és a Zúgást, a mely az õ Szájából kijön!

Az egész ég alatt szétereszti azt, és Villámát is a földnek széléig.

Utána hang zendûl, az õ fenségének Hangjával mennydörög, s nem tartja vissza azt, ha szava megzendûlt.

Isten az õ Szavával Csudálatosan mennydörög, és nagy dolgokat cselekszik, úgy hogy nem érthetjük.

Mert azt mondja a Hónak: Essél le a földre! És a Zápor-esõnek és a Zuhogó Zápornak: Szakadjatok!

Minden ember kezét lepecsétli, hogy megismerje minden Halandó, hogy az õ mûve.

Akkor a Vadállat az õ Tanyájára Húzódik, és az õ Barlangjában marad.

Rejtekébõl elõjön a vihar, és az északi szelektõl a fagy.

Isten lehellete által Támad a jég, és szorul össze a Víznek szélessége.

Majd nedvességgel öntözi meg a felleget, s áttöri a borulatot az õ Villáma.

És az köröskörûl forog az õ vezetése alatt, hogy mindazt megtegyék, a mit parancsol nékik, a föld kerekségének Színén.

Vagy ostorul, ha földjének úgy kell, vagy áldásul juttatja azt.

Vedd ezt füledbe Jób, állj meg és gondold meg az Istennek Csudáit.

Megtudod-é, mikor rendeli azt Rájok az Isten, hogy villanjon az õ felhõjének Villáma?

Tudod-é, hogy miként lebegnek a felhõk, vagy a tökéletes Tudásnak Csudáit érted-é?

Miképen melegülnek át Ruháid, mikor nyugton van a föld a déli széltõl?

Mondd meg nékünk, mit Szóljunk néki? A setétség miatt semmit sem kezdhetünk.

Elbeszélik-é néki, ha Szólok? Ha Elmondaná valaki: bizony vége volna!

Néha nem Látják a napot, Bár az égen ragyog; de szél fut át rajta és kiderûl.

Észak felõl Aranyszínû Világosság Támad, Isten körûl félelmetes dicsõség.

Mindenható! Nem foghatjuk meg õt; nagy az õ hatalma és ítélõ ereje, és a tiszta Igazságot el nem nyomja.

Azért rettegjék õt az emberek; a kevély bölcsek közûl nem Lát õ egyet sem.