Jób könyve
Jób könyve, 39. rész
Vadászol-é Prédát a nõstény Oroszlánnak, és az Oroszlánkölykök éhségét Kielégíted-é;
Mikor meglapulnak Tanyáikon, és a bokrok közt lesben vesztegelnek?
Ki szerez a Hollónak eledelt, mikor a fiai Istenhez Kiáltoznak; Kóvályognak, mert nincs mit enniök?
Tudod-é a Kõszáli zergék ellésének idejét; Megvigyáztad-é a szarvasok Fajzását?
Megszámláltad-é a Hónapokat, a meddig vemhesek; tudod-é az ellésök idejét?
Csak összegörnyednek, elszülik magzataikat, Vajudásaiktól megszabadulnak.
Fiaik meggyarapodnak, a legelõn nagyranõnek, elszélednek és nem térnek vissza Hozzájok.
Ki Bocsátotta szabadon a vadszamarat, ki oldozta el e Szamárnak kötelét,
A melynek Házául a Pusztát rendelém, és Lakóhelyéül a Sósföldet?
Kineveti a Városbeli sokadalmat, nem hallja a Hajtsár Kiáltozását.
A hegyeken szedeget, az õ legelõjén mindenféle zöld gazt felkeres.
Akar-é Szolgálni néked a bölény? Avagy Meghál-é a te Jászolodnál?
Oda kötheted a bölényt a Barázdához kötelénél fogva? Vajjon Boronálja-é a völgyeket Utánad?
Bizhatol-é benne, mivelhogy nagy az ereje, és Munkádat hagyhatod-é Reá?
Hiszed-é Róla, hogy vetésedet behordja, és szérûdre Betakarítja?
Vígan leng a Struczmadár Szárnya: vajjon az Eszterág Szárnya és tollazatja-é az?
Hiszen a földön hagyja Tojásait, és a porral költeti ki!
És elfeledi, hogy a Láb eltiporhatja, és a mezei vad eltaposhatja azokat.
Fiaival oly keményen Bánik, mintha nem is övéi Volnának; ha Fáradsága Kárba vész, nem Bánja;
Mert Isten a bölcseséget elfeledtette vele, értelmet pedig nem adott néki.
De hogyha néki ereszkedik, kineveti a lovat és Lovagját.
Te adsz-é erõt a Lónak, avagy a Nyakát sörénynyel te Ruházod-é fel?
Felugraszthatod-é, mint a Sáskát? Tüsszögése dicsõ, félelmetes!
Lábai vermet ásnak, örvend erejének, a fegyver elé rohan.
Neveti a félelmet; nem remeg, nem fordul meg a fegyver elõl;
Csörög rajta a tegez, ragyog a kopja és a Dárda:
Tombolva, nyihogva Kapálja a földet, és nem áll veszteg, ha trombita zeng.
A Trombitaszóra Nyerítéssel felel; messzirõl megneszeli az ütközetet, a vezérek Lármáját és a csatazajt.
A te értelmed miatt van-é, hogy az ölyv repûl, és kiterjeszti Szárnyait dél felé?
A te rendelésedre Száll-é fent a sas, és rakja-é fészkét a magasban?
A Kõsziklán lakik és Tanyázik, a Sziklák Párkányain és bércztetõkön.
Onnét kémlel enni Való Után, messzire Ellátnak szemei.
Fiai vért Szívnak, és a hol a dög van, Mindjárt ott terem.
Szóla Továbbá az Úr Jóbnak, és monda:
A ki pert kezd a Mindenhatóval, Czáfolja meg, és a ki az Istennel feddõdik, feleljen néki!
És Szóla Jób az Úrnak, és monda:
Ímé, én Parányi vagyok, mit feleljek néked? Kezemet a Szájamra teszem.
Egyszer Szóltam, de Már nem Szólok, avagy kétszer, de nem teszem többé!
