Sámuel második könyve

Észrevévén Joáb, Sérujának fia, hogy a Királynak Szíve Vágyakozik Absolon Után,

Elkülde Joáb Tékoa Városába, és hozata onnét egy asszonyt, ki igen eszes vala, és monda néki: Kérlek, tetessed, mintha nagy keserûséged volna, és öltözzél fel Gyászruhába, és olajjal se kend meg magadat; és légy olyan, mint aféle asszony, ki Sokáig siratta Halottját.

És menj be a Királyhoz, s így és így Szólj Hozzá. És Joáb Szájába adta, hogy mit kelljen Szólani.

Szóla azért a Tékoabeli asszony a Királynak, Minekutána arczczal a földre leborult, és térdet-fejet hajtott, és monda: Segíts meg, óh Király!

És monda néki a Király: Mi bajod van? Felele az: Oh, én özvegyasszony vagyok, mert az én férjem meghalt.

És a te Szolgálódnak két fia vala, kik összevesztek a mezõn, és mivel nem vala senki, a ki õket megvédte volna, az egyik megsérté a Másikat és megölé.

És ímé az egész Háznép ellene Támadott a te Szolgálóleányodnak, és ezt Mondják: Add kezünkbe az õ testvérének Gyilkosát, hadd öljük meg õt az õ testvérének lelkéért, a kit megölt, és veszessük el az örököst is. Így Akarják eloltani a kicsiny Szikrácskát, a mely nékem megmaradott, hogy az én férjemnek ne maradjon se neve, se maradéka a föld Színén.

Monda azért a Király az asszonynak: Menj el Házadhoz, és parancsolok a te dolgod felõl.

Felele pedig a Tékoából Való asszony a Királynak: Uram Király, én rajtam legyen a bûn Súlya és az én Atyámnak Házán, de a Király és az õ Trónja ártatlan leszen.

Monda erre a Király: A ki te ellened Szól, hozd ide elõmbe, és többé nem fog illetni téged.

Akkor õ monda: Emlékezzék meg, kérlek, a Király az Úrról, a te Istenedrõl: hogy a Vérbosszúló ne Szaporítsa a Pusztulást, és hogy az én fiamat ne veszessék el. Felele a Király: Él az Úr, hogy a te fiadnak egy Hajszála sem esik le a földre.

És monda az asszony: Kérlek, hadd Szóljon a te Szolgálód csak egy Szót az én uramnak, a Királynak; és õ monda: Szólj.

Akkor monda az asszony: Miért Gondoltál ehhez Hasonló dolgot az Isten népe ellen (mert mivel a Király ezt a Szót Szólotta, mintegy maga is bûnös), hogy a Király azt, a kit Eltaszított Magától, nem hivatja vissza?

Mert Bizonyára meg kell halnunk, és olyanok vagyunk, mint a Víz, mely a földre kiöntetvén, fel nem szedhetõ, és az Isten egy lelket sem akar elvenni, hanem azt a gondolatot gondolja Magában, hogy ne legyen Számkivetve elõtte az Eltaszított sem.

Most Annakokáért azért jöttem ide, hogy én Szólnék a Királynak, az én uramnak, noha sokan rettentettek engem ettõl; Mindazáltal azt mondotta a te Szolgálód: Mégis beszélek a Királylyal, Hátha megteszi a Király, a mit az õ Szolgálóleánya mond.

Igen, meghallgaja a Király, és Megszabadítja az õ Szolgálóleányát annak kezébõl, a ki engem el akar veszteni és velem együtt az én fiamat az Istennek örökségébõl.

Annakfelette ezt gondolta a te Szolgálóleányod: Az én uramnak, a Királynak beszéde szerezzen nyugodalmat, mert mint az Istennek angyala, olyan az én uram, a Király, mivelhogy meghallgatja mind a Jót, mind a gonoszt. És az Úr a te Istened legyen te veled.

És felelvén a Király, monda az asszonynak: Kérlek, ne tagadd meg, a mit tõled kérek. És monda az asszony: Mondja el az én uram, a Király, kérlek!

És monda a Király: Vajjon mindezekben nem a Joáb keze van-é veled? Felele az asszony, és monda: Él a te lelked, óh uram, Király, hogy sem jobbra, sem balra nem lehet térni Attól, a mit az én uram, a Király Szól; mert a te Szolgád, Joáb hagyta ezt nékem, és mindezeket a Szókat õ adta a te Szolgálóleányodnak Szájába.

Hogy a dolognak Más fordulatot adjon, azért tette ezt Joáb, a te Szolgád. De az én uram bölcs, az Isten Angyalának bölcsesége szerint, hogy mindent észrevegyen, a mi a földön van.

Akkor monda a Király Joábnak: Ímé megteszem ezt a dolgot. Eredj el, és hozd haza az én fiamat, Absolont.

És a földre arczczal leborula Joáb, és térdet-fejet Hajtván, megköszöné a Királynak, és monda Joáb: Ma ismerte meg, uram Király, a te Szolgád, hogy van valami becsületem elõtted; mert az õ Szolgájának beszédét megcselekedte a Király.

Felkele azért Joáb, és elméne Gessurba, és haza Hozá Absolont Jeruzsálembe.

És monda a Király: Menjen a maga Házába, és az én Színemet ne Lássa. Tére azért Absolon az õ Házába, és a Királynak Orczáját nem Láthatá.

Nem vala pedig az egész Izráelben olyan szép ember, mint Absolon, ki dicséretre olyan Méltó volna; tetõtõl fogva talpig õ benne semmi hiba nem vala.

És mikor a fejét megnyiratja (mert minden esztendõben megnyiratja vala, mivel igen nehéz volna, azért nyiratja le), az õ fejének haja nyom vala Kétszáz siklust a Királyi mérték szerint.

Lõn pedig Absolonnak Három fia és egy Leánya, kinek neve Támár vala; ez igen szép termetû asszony vala.

Elkülde azért Absolon Joábhoz, hogy õt a Királyhoz küldje, ki nem akara Hozzá menni; és elkülde Másodszor is, de õ még sem akart elmenni.

Monda azért az õ Szolgáinak: Nézzétek, a Joáb Gazdasága az enyém mellett van, és ott van az õ árpája: menjetek el, és Gyújtsátok fel tûzzel; és Meggyújták az Absolon Szolgái a Gazdaságot tûzzel.

Felkele azért Joáb, és méne Absolonhoz az õ Házába, és monda néki: Mi az oka, hogy a te Szolgáid az én Gazdaságomat Felgyújtották tûzzel?

Felele Absolon Joábnak: Azért, mert Hozzád küldöttem ily Szóval, hogy ide jõj, hogy a Királyhoz küldjelek, hogy ezt mondjad néki: Mi szükség volt hazajõnöm Gessurból? Jobb lett volna most is nékem ott lennem. Most azért szeretném a Király Arczát Látni; ha van bennem álnokság, ölessen meg engem.

Elméne azért Joáb a Királyhoz, és Megmondá néki. És akkor Hivatá a Király Absolont, és elméne a Királyhoz, és fejet Hajtván a Király elõtt, arczczal a földre borula. És Megcsókolá a Király Absolont.