Jób könyve

Az Asszonytól született ember rövid életû és Háborúságokkal bõvelkedõ.

Mint a Virág Kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.

Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?

Nincsenek-é Meghatározva napjaid? Az õ Hónapjainak Számát te tudod; Határt vetettél néki, a melyet nem Hághat át.

Fordulj el azért tõle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen Napjában annyi öröme, mint egy béresnek.

Mert a Fának van reménysége; ha Levágják, ismét kihajt, és az õ Hajtásai el nem fogynak.

Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:

A Víznek Illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.

De ha a férfi meghal és elterûl; ha az ember kimulik, hol van õ?

Mint a Víz kiapad a Tóból, a patak elapad, Kiszárad:

Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek Elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az õ álmukból.

Vajha engem a holtak Országában Tartanál; rejtegetnél engemet addig, a Míg Elmúlik a te haragod; Határt vetnél nékem, Azután megemlékeznél Rólam!

Ha meghal az ember, vajjon Feltámad-é? Akkor az én Hadakozásom minden idejében reménylenék, Míglen elkövetkeznék az én Elváltozásom.

Szólítanál és én felelnék néked, Kivánkoznál a te kezednek Alkotása Után.

De most Számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!

Gonoszságom egy Csomóba van lepecsételve, és Hozzáadod bûneimhez.

Még a hegy is szétomlik, ha eldõl; a szikla is elmozdul helyérõl;

A köveket lekoptatja a Víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.

Hatalmaskodol rajta szüntelen és õ elmegy; Megváltoztatván az Arczát, úgy Bocsátod el õt.

Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törõdik velök.

Csak õmagáért Fáj még a teste, és a lelke is õmagáért kesereg.