Jób könyve

Jób pedig Folytatá az õ beszédét, és monda:

Él az Isten, a ki az én igazamat Elfordította, és a Mindenható, a ki keserûséggel illette az én lelkemet,

Hogy mindaddig a Míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban;

Az én ajakim nem Szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond Csalárdságot!

Távol legyen tõlem, hogy igazat adjak néktek! A Míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom.

Igazságomhoz ragaszkodom, Róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én Szívem.

Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem Támad, mint az álnok.

Mert micsoda reménysége lehet a Képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az õ lelkét?

Meghallja-é Kiáltását az Isten, ha eljõ a Nyomorúság Reá?

Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; Segítségûl Hívhatja-é mindenkor az Istent?

Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.

Ímé, ti is Mindnyájan Látjátok: miért van Hát, hogy Hiábavalósággal hivalkodtok?!

Ha megsokasulnak is az õ fiai, a kardnak sokasulnak meg, és az õ magzatai nem lakhatnak Jól kenyérrel sem.

Az õ maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az õ özvegyeik meg sem Siratják.

Ha mint a port, úgy Halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze Ruháit, mint a sarat:

Összeszerezheti ugyan, de az igaz Ruházza Magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.

Házát Pók Módjára Építette föl, és Olyanná, mint a csõsz-Csinálta Kunyhó.

Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen.

Meglepi õt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar.

Felkapja õt a keleti szél és elviszi, elragadja õt helyérõl.

Nyilakat Szór Reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elõl.

Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik õt az õ lakhelyébõl.