Jób könyve

Nincs oly merész, a ki õt felverje. Ki Hát az, a ki velem Szállna szembe?

Nem hallgathatom el testének részeit, erejének Mivoltát, Alkotásának szépségét.

Ki takarhatja fel Ruhája Felszínét; két sor foga közé kicsoda hatol be?

Ki nyitotta fel Orczájának ajtait? Fogainak sorai körûl rémület lakik!

Büszkesége a Csatornás pajzsok, összetartva mintegy Szorító pecséttel.

Egyik szorosan a Másikhoz lapul, hogy közéje levegõ se megy.

Egyik a Másikhoz tapad, Egymást Tartják, Egymástól elszakadhatatlanok.

Tüsszentése fényt Sugároz ki, és szemei, mint a hajnal Szempillái.

A Szájából szövétnekek jõnek ki, és tüzes Szikrák omlanak ki.

Orrlyukaiból gõz lövel elõ, mint a Forró Fazékból és üstbõl.

Lehellete meggyujtja a holt szenet, és a Szájából Láng lövel elõ.

Nyakszirtjén az erõ Tanyáz, elõtte félelem Ugrándozik.

Testének részei Egymáshoz tapadtak; kemény Önmagában és nem izeg-mozog.

Szíve kemény, mint a kõ, oly kemény, mint az Alsó malomkõ.

Hogyha felkél, hõsök is remegnek; ijedtökben veszteg állnak.

Ha éri is a fegyver, nem áll meg benne, legyen Bár Dárda, kopja vagy kelevéz.

Annyiba veszi a vasat, mint a Pozdorját, az aczélt, mint a korhadt Fát.

A Nyíl vesszõje el nem ûzi õt, a parittyakövek Pozdorjává Változnak rajta.

Pozdorjának tartja a Buzogányütést is, és kineveti a Bárd Suhogását.

Alatta éles cserepek vannak; mint szeges borona hentereg az iszap felett.

Felkavarja a mély vizet, mint a fazekat, a tengert Olyanná teszi, mint a festékedény.

Maga Után Viágos ösvényt hagy, azt hinné valaki, a tenger megõszült.

Nincs e földön Hozzá Hasonló, a mely úgy teremtetett, hogy ne rettegjen.

Lenéz minden nagy állatot, õ a Király minden Ragadozó felett.